magyar magyar english english
nyitólap  vissza
aktuális kiállítás
korábbi kiállítás

Claude Lanzmann: Shoah

Szerző: 

Claude Lanzmann 1974-ben kezdett filmjén dolgozni. Az anyaggyűjtés, a szemtanúk és túlélők felkutatása, a forgatás és az utómunkák több mint tíz évig tartottak. A tizennégy országban felvett, több mint 300 órányi anyagból Lanzmann öt év alatt vágta össze a végleges, 570 percnyi alkotást.

A SHOAH hangok és arcok egymást váltogató hosszú sora: túlélők és a halálgyárak működtetői, megindult és még mindig ellenszenvvel átitatott szemtanúk emlékeznek vissza a riporter szerepét is betöltő Lanzmann kamerája előtt.

Lanzmann filmjében egyetlen másodperc archív felvételt sem használ. Képei a jelen állapotokat rögzítik: földutak, zöld gyep, sínek, vonatok, pályaudvarok - így néz ki ma, ami akkor a borzalmak helyszíne volt. Lanzmann nem akarta a kollektív emlékezet tárgyi anyagainak felhasználásával megidézni, felidéztetni az eseményeket. Ahogy egy interjújában mondta, Klee-t idézve: a művészet nem reprodukálja a láthatót, hanem láthatóvá teszi.

Lanzmann szerint a Holokauszt története képekben nem megmutatható, nem csak azért, mert olyan autentikus filmes képanyag, amely nem a már felszabadított vagy kiürített táborokban készült, nem áll rendelkezésre. Az alkotó a SHOAH készítése idején látott egy egyperces némafilmet, amelyet egy német tiszt készített, és amely kivégzett zsidókat mutat. Ahogy Lanzmann mondta: ˝ezek képzelet nélküli képek˝. A SHOAH, amely hangok, arcok és jelen idejű képek keverékéből összefűzött oral history, nagyobb, átütőbb erővel mutatja be a Holokauszt történetét, azt a történetet, amely képileg nem látható, nem láttatható, csak a gondolkodásban van és lehet jelen.

CLAUDE LANZMANN



1925. november 27-én született Párizsban. 1943-ban az ellenállás egyik szervezője volt a Blaise Pascal középiskolában, Clermont-Ferrand-ban. Részt vett a titokban szervezett városi összecsapásokban, majd csatlakozott a ˝maquis˝ ellenállási mozgalomhoz az Auvergne-térségben.

Számos kitüntetés és cím viselője: Médaille de La Resistance avec Rosette; Légion d´Honneur (Francia Becsületrend); Ordre National du Mérite (Francia Nemzeti Érdemérem); a jeruzsálemi Héber Egyetemtől a Doctor Philosophiae Honoris Causa címet kapta.

Irodalom szakos egyetemi diplomájának és filozófia szakos másoddiplomájának a megszerzése után Claude Lanzmann a berlini blokád idején (1948-1949) a filozófia és az irodalom lektoraként dolgozott a berlini Freie Universitäten. 1952-ben ismerkedett meg Jean-Paul Sartre-ral és Simone de Beauvoirral. A hozzájuk fűződő viszonyával vette kezdetét egész életen át tartó kapcsolata a híres magazinnal, a Les Temps Modernes-nel, amelynek jelenleg az igazgatója. 1970-ig a Les Temps Modernes mellett a zsurnalisztikára is szakított időt: számtalan cikket és újszerű riportot készített, miközben úgy maradt hű mind Izrael (ahol először 1952-ben járt) iránti lojalitásához, mind a gyarmatosítást elítélő állásfoglalásához, hogy nem keveredett ellentmondásokba. A ˝Manifesto of the 121˝ egyik énekese volt - ez az együttes hívta fel a világ figyelmét az algériai elnyomásra, és polgári engedetlenségre szólított fel. Mivel Lanzmann egyike volt annak a tíz fős csoportnak, akik ellen vádat emeltek a Manifesto kihirdetéséért, nekilátott egy olyan Les Temps Modernes-különszám elkészítéséhez, amely kizárólag az arab-izraeli konfliktussal foglalkozott. Az eredmény egy több mint ezer oldalas kötet lett, amelyben az arabok és az izraeliek először fejtették ki a véleményüket közösen, és amely azóta is hiteles kézikönyvnek számít.

1970-ben Claude Lanzmann felhagyott az újságírással és filmek forgatásába kezdett. Elkészítette az ISRAEL WHY c. filmét, részben magyarázatképpen azon korábbi bajtársai számára, akik szintén részt vettek a gyarmatosítás elleni küzdelemben, ám akiket túlságosan kötöttek a nyelvi és más attitűdök, így nem értették: az, aki Algéria függetlenségéért kampányolt, hogyan támogathatja Izrael fennmaradását. Az ISRAEL WHY valóságosan mutatta be Izraelt, elkerülte azt, hogy mindent feketének vagy fehérnek láttasson, és a kritika hangos helyeslését váltotta ki, valamint jelentős nézőközönséget is vonzott. Amikor 1973-ban vászonra került, az Izraelről valaha készített legjobb filmnek nevezték. A bemutatót az Egyesült Államokban tartották, a New York Film Fesztiválon, 1973. október 7-én, néhány órával a Yom Kippur háború kitörése után.

Claude Lanzmann 1974 nyarán kezdett el dolgozni a SHOAH c. filmen. A film elkészítése tizenegy éven keresztül minden idejét igénybe vette. A film 1985-ös forgalomba kerülését sokan tartották jelentős eseménynek, mind történetileg, mind cinematográfiailag. Megjelenése óta a film hatása folyamatosan nő, amit jól mutat a vele foglalkozó sok ezer újságcikk, tanulmány, könyv és egyetemi szeminárium. A SHOAH-nak számtalan dicséretben volt része, és jónéhány fesztiválon nyert díjakat.

Az ISRAEL WHY és a SHOAH után a TSAHAL volt Claude Lanzmann trilógiájának harmadik és egyben befejező darabja, amelynek témája a kezdetek óta foglalkoztatta.

UN VIVANT QUI PASSE c. negyedik alkotását 1997-ben hozták forgalomba. Claude Lanzmann ezt a kivételesen összetett és erőteljes dokumentumfilmet egy 1979-ben, a SHOAH forgatása közben Maurice Rossel-lel készített interjúra építette fel. Rossel svájci katonatisztet a második világháború idején Berlinbe küldték a Nemzetközi Vöröskereszt (NV) képviselőjeként. Az ilyen képviselők fő feladata a hadifogoly-táborok felkeresése, a Genovai Konvenció betartásának a szavatolása, valamint a csomagok kézbesítésének a biztosítása volt. Ám Maurice Rossel volt az egyetlen olyan NV-képviselő, aki felkereste Auschwitz-ot 1943-ban... Akkor, amikor a tábor, mint haláltábor maximális hatásfokon működött, Rossel is csupán udvariasan elbeszélgetett a tábor parancsnokával. 1944-ben Maurice Rossel vezette azt az NV-delegációt is, amely a theresienstadti ´kirakatgettót´ tekintette meg. A látogatása időtartamára a gettót külön felkészítő, így őt az orránál fogva vezető nácik, valamint saját előítéletei hatására Rossel a vizsgálat után egy rózsás jelentést készített, arról tévén tanúbizonyságot, hogy még csak véletlenül sem szúrtak szemet neki az ijesztő theresienstadti életkörülmények.

Claude Lanzmann SOBIBOR, 1943. OKTÓBER 14., 16 :00 c. utolsó filmje a 2001-es Cannes-i Filmfesztiválon a hivatalos ´francia válogatás´-ban szerepelt. Ez az alkotás, melyet nagyon jól fogadott a nemzetközi kritika, azóta bejárta az egész világot, egyik filmfesztivál után a másikon tűnik fel (New York, Boston, Melbourne, Sydney, Jeruzsálem, Berlin, Rotterdam, Göteborg, stb.). A film először Párizsban volt látható, 2001 októberében, eljutott Franciaország számos városába, valamint látható volt és lesz jónéhány helyen külföldön is. A SOBIBOR, 1943. OKTÓBER 14., 16 :00 c. filmet, amely egy megsemmisítő táborban kitört felkelés történetét beszéli el, sokan ´hitchcocki´-nak nevezték - a Les Cahiers du Cinéma egyenesen ˝az akciófilmek kvintesszenciájának˝-, és sok kritikus Charles Chaplin nagyszerű Diktátorához, valamint Ernst Lubitch Lenni vagy nem lenni c. alkotásához hasonlította.


CLAUDE LANZMANN FILMJEI

- ISRAEL WHY (1973)
- SHOAH (1985)
- TSAHAL (1994)
- UN VIVANT QUI PASSE (1997)
- SOBIBOR, 1943. OKTÓBER 14., 16 :00 (2001)

***

Schmidt Mária főigazgató laudációja a film díszbemutatóján

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Több hónapja készültünk arra, hogy Budapesten, a Terror Házában vendégül lássuk a filmművészet, a filmtörténet egyik legelszántabb és legkövetkezetesebb rendezőjét, Claude Lanzmannt, aki évtizedeket áldozott arra, hogy a tanúk tanújaként mutassa be a soát.

Lanzmann Budapestre készült, de az 1925-ben született rendező tegnap váratlanul megbetegedett, orvosa eltiltotta az utazástól.

Claude Lanzmann Shoah-ja a maga kilenc és fél órás terjedelmével is töredék. A legteljesebb töredék, amely az európai zsidóság elpusztításáról, a holokausztról valaha elkészült. A 300 órányi felvett anyagból készült dokumentumfilm eszmei alapvetését Lanzmann számtalanszor megfogalmazta. Ehhez az alapvetéshez többi filmjében - a Hotel Terminusban vagy a Sobibor-ban - is hű maradt. Nem megmagyarázni nem megértetni, kizárólag bemutatni a történteket. Ez Lanzmann hitvallása. A tanúk tanúja ő, aki nem kommentál, hanem bemutat. Bemutatja a halál és a megsemmisítés kérlelhetetlenségét, radikalitását, de mindenekelőtt azt, hogy nincs, hogy nem volt menekülés.

A magyar holokauszt hatvanadik évfordulójára emlékező egész évre tervezett programsorozatunk keretében folyamatosan mutatjuk be a Shoah-t. A film terjedelme miatt a látogatók jegyükkel többször is betérhetnek a házba. Lanzmann-nal szólva azért, hogy ők is a tanúk tanúi lehessenek.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Most pedig átadom a szót Szász János filmrendezőnek, aki arra készült, hogy Claude Lanzmannt köszöntse!

Szász János filmrendező laudációja:

A majd 10 órás Shoah című film évek óta láthatatlan. Mintha nem is létezne, mintha majd 20 évvel ezelőtt Claude Lanzmann nem is készítette volna el.

Lappangva létezik a köztudatban. Talán két alkalommal bukkant fel, talán éppen egyszer egy francia holokauszttal foglalkozó filmhéten. Ezidáig.

Önök, akik ezt a nagyon fontos kiállítást készítik ezen a helyen, ezt a filmet megmutatják, láthatóvá , közkinccsé teszik. ezért önöknek köszönet jár.
Claude Lanzmann Shoah c. dokumentumfilmje gyilkosok és megkínzottak hosszú, véget nem érő, sodró erejű eposza.
A legfontosabb dokumentumfilm, amit valaha a holokausztról készítettek.

Claude Lanzmann shoah cimű filmjében a legerősebb, a legbrutálisabb realitásra épít: az emberi képzeletre. az emeri képzeletre, amelynél nincs félelmetesebb.

Kínzóan hosszan fényképezett arcok, tájak, vasúti szerelvények, szögesdrótok, szétmállott, valaha épületek, Treblinka, Auschwitz, Belzec mai tájai, erdőkkel betemetett tömegsírok, kőfalak, majd megint az arcok, a vasúti szerelvények végeláthatatlan sora...
Ebben a filmben sehol egy archív híradórészlet.
Mégis, a mai tájak mintha a múltat idéznék, mintha a 60 évvel ezelőtti táj összemosódna a maival.
Mintha a holokauszt, a pusztítás még nem temetődött volna el... Összekeveredik a múlt és a jelen. Rettenetes párhuzam.

A Shoah, milliók elégetéséről, az elpusztultakról, a pusztítókról és az emlékezetről szól.

És megszólnak benne a gyilkosok is.
Az SS ma már öreg, ártalmatlannak tűnő, vékony hangú bácsikái.
Az egyik a treblinkai térkép előtt, pálcával vezet végig minket, akár egy történelemórán lennénk. Mindenre kínosan pontosan emlékezik... És erre ő nagyon büszke, erre ő ad, hogy minden szám még mindig pontosan a fejében van.
Lanzmann számára az idős SS katona nagyon is hiteles forrás. Számok, adatok, méterek, négyzetméterek, napi megsemmisítések pontos adatai.

Lanzmann nem kérdez a lélekről, a felelősségről - hogy van-e bennük szégyenérzet - őt ez nem érdekli, Lanzmann nem moralizál, hanem feltár.
Kutat.

Lanzmann nem akarja a nézők helyzetét megkönnyíteni. Filmjében tudtunkra ad mindent, amit kinyomozott. Hiteles akar lenni minden áron.

Ne csak a megnyomorítottak beszéljenek, hanem a megnyomorítók is, hiszen e kettő összevetésénél már nincs semmi helye a kételkedésnek, a tagadásnak, itt kérem senki sem mondhatja, hogy az egész meg sem történt.
Ez a film talán legfőképpen a holokauszt tagadóknak készült. Hogy ne tagadhassanak tovább!

Heller Ágnes azt mondja : a holocaust kívül áll a történelmen, egy tökéletesen megmagyarázhatatlan és irracionális esemény. mi, akik visszaemlékezünk, csak az emlékeinket mondjuk el, de emlékeinkben benne van a hatvan év, amit azóta átéltünk.
A holocaustról csak a halottak tudnának mesélni , de ők már nem tudnak, mert halottak.

Én, aki magam is foglalkoztam ezzel az eseménnyel, minél többet tudtam meg, annál kevesebbet értettem, minél több interjút hallgattam végig, annál kevésbé fogtam fel azt, hogyan történhetett meg mindez.
Most, hogy megnéztem Claude Lanzmann filmjét, valamire rájöttem.

A cinizmus, a mérnöki pontosság, a lojális engedelmesség, szörnyszüllött testvérei egymásnak.
A gépezet, a mechanizmus, a terv, az elgondolás:
A gettósítástól fogva, a vonatok szervezésén át, a rámpák méretéig, a gázkamrák praktikusságáig.
Minden alapos német precizitással lett végiggondolva.
Mintha nem lettek volna felelősök. Csak végrehajtók. Embertelen, név nélküli közkatonák, akiknek a tervet pontosan kellett végrehajtaniuk .

Van egy jelenet, mikor az interjúalany megáll, mert már az emlékek gyötrő fájdalomként megfojtják, akkor a kérdező, Claude Lanzmann kérlelhetetlenül ismétli újra és újra ˝kérem, mondja el...beszéljen...kötelessége, hogy elmondja! Kötelessége...
Lanzmann kíméletlen, konok kérdező.

Mikor most megnéztem újra a filmet, felkapcsolom a lámpát, és fájdalmas hiány ébred bennem . legszívesebben betenném újra az első részt, és nézném újra és újra és újra.
Miért? Nem értem... Aztán rá kell jönnöm, itt nem a holokauszt rettenetéről van szó.
Begyógyulatlan, gennyes sebeket tép fel a film. Valami nem történt meg, valami elszámolás híján vagyunk, amit társadalmaink még nem tettek meg.

60 évvel a felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan bűnök elkövetése után, sehol az igazi szembenézés a múlttal .
A társadalomban mintha nem lenne lelkiismeret furdalás. Megbánás. Szégyen.

A filmben egy treblinkai férfi azt mondja Lanzmann kérdésére, miszerint: nem sajnálta-e a legyilkolt zsidókat, hiszen kertjéből nézhette végig a mészárlást, azt mondja: ha nem nekem vágják le a kezemet, akkor az nekem nem fáj. Nem az én bajom.

Simon, aki kamaszként végignézte apja, anyja, testvérei lemészárlását, a mai treblinkai húsvéti körmenet lengyel tömegében áll zavart mosolyával, azok között az emberek között, akik könnyű közönnyel bámulták végig leláncolt kis kamaszként szenvedéseit. Ott áll passzív, részvétlen passzív gyilkosai között ez az ember, és körülötte hullámzik a jókedv. Dől az anekdota. a lengyel kisváros öregjeiben fel sem merül a kérdés, a gondolat, a megbánás, a bűnhődés.
Magabiztosak körülötte.
A bánatnak, egy esteleges röpke bocsánatkérésnek halvány jele sincsen.
És amikor ezt nézem, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy semmi sem változott.
A démon itt él közöttünk. és mi tehetetlenek vagyunk.
Illetve megkérdezem: tehetetlenek vagyunk?
Nem!
Hiszen itt áll példaként Claude Lanzmann úr filmje előttünk.
Claude Lanzmann igazi filmkészítő, és hadd mondjam meg, tanítóként is a legjobbak közül való.
Tanító, aki kemény szívvel és erős akarattal vallatja ki riportalanyait.
Emlékezni, szembesülni, nevén nevezni a dolgokat - erre tanít meg minket.
Mert lehetetlen a felejtés egy olyan világban, amely világ újra és újra szítja az átkozott, gyalázatos előítéleteket.

Harcos és kiváló mester Claude Lanzmann , nagyszerű filmkészítő. Nem tudok mást, csak köszönetet mondani neki, és köszönetet azoknak, akik ezt a nehéz, monstruózus kincset most 3 hónapig önök elé tárják.


 
múzeum | interaktív | bolt | hírek | állandó kiállítás | mozi | időszaki kiállítás | fotógaléria