magyar magyar english english
nyitólap  vissza
aktuális kiállítás
korábbi kiállítás

Magyar tragédia 1944

A Terror Háza Múzeum a 2004-es évet Magyar tragédia 1944 című, egész éves programsorozatával a magyar Holokauszt hatvanadik évfordulójáról való megemlékezésnek szenteli.


A Hetedíziglen kiállítással párhuzamosan nyílt meg a múzeum III. emeletén a Magyar tragédia 1944 című, az egész évet végigkísérő tárlat is.
A kiállítás területén egy SS- és egy csendőr egyenruhát állítottunk ki. Az egyik falfelület az „Igazak Fala” (ahol a zsidókat mentők nevei olvashatók), egy másik fal pedig a „Tetteseké” (a Magyarországon tevékenykedő SS és nyilas vezetők és végrehajtók nevei, képei).
A kiállítótérben látható térképen a koncentrációs és megsemmisítő táborokat tüntettünk fel, külön jelölve a tömeggyilkosságok helyszíneit, valamint azon táborokat, ahová magyarokat is hurcoltak és pusztítottak el.
A teremben álló három koporsó – amelyek képernyőin fényképek váltják egymást – az európai, a magyarországi és a roma holokausztra utal.
Ebben a terembe vetítjük április 27-től Claude Lanzmann Shoah című, 9 órás dokumentumfilmjét egészen adig, amíg vannak érdeklődők.


 

 
Az időszaki kiállítás megnyitóján készült képeket
ide kattintva tekinthetik meg.

 

 

 

 


Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatójának megnyitó beszéde

Hetedíziglen. Ezt a bibliai ízű címet választottuk kiállításunknak, amellyel a Terror Háza Múzeum a Holokauszt 1,5 millió európai és 190 ezer magyar gyermekáldozatára emlékezik.

Hitler Harmadik Birodalmát ezer évre tervezték. Egy ezer éves birodalomban pedig minden megoldásnak „véglegesnek” kell lennie. A totális hatalom nem ismer más mértékegységet. Ha gyilkol, országokat, egész népeket akar kiiktatni a történelem folyamából. Ha gyilkol, „hetedízigleni” pusztításra törekszik. Nem elégszik meg a férfiak, az öregek és az asszonyok halálával. A gyermekeknek is pusztulniuk kell, hogy a múlttal együtt a jövő is semmivé váljon.

Hatvan éve, hogy megtörtént, aminek nem lett volna szabad. Azóta kétnemzedéknyi idő telt el. De legalább hetedíziglen fogunk emlékezni rájuk, mert a sebek olyan mélyek, hogy hét nemzedék múlva sem felejthetjük őket.


Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés elnökének megnyitó beszéde

Tisztelt Hallgatóság! Hölgyeim és Uraim!
Meghatottsággal küszködve állok Önök előtt, hisz gyermekekre, elpusztított gyermekekre emlékezünk. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy e kiállítást megnyithatom. De a fájdalom, amit közösen érzünk, ennél mérhetetlenül nagyobb. Hiszen ártatlan áldozatokra és veszélyeztetett gyermekre emlékezünk.
A történelem során számtalan gyermekmészárlás történt, ami mögött mindig az a szándék munkált, hogy biológiai jövőjétől meg kell fosztani az ellenséget. Aki nemcsak embernek született, de tudja is, hogy az emberség mit jelent, annak mindig elviselhetetlen volt mindez.
Aztán jött a XX. század, s a hitleri őrület, amely nem csak elfogadta, de a maga precíz, olajozottan működő, nagyipari módszereivel tökélyre fejlesztette a pusztítást.
Ami az adatokat illeti: közel másfél millió, európai és csaknem 70 ezer magyar kisgyerek halála szárad sötét, embertelen lelkükön. Zsidók voltak? Romák voltak? – GYEREKEK voltak!

Kedves honfitársaim!
Egyetlen ártatlan gyermek emlékét is nehéz méltón felidézni. Hányszorosan nehéz hát szavakat találni akkor, amikor az ember arra kap felkérést, hogy emlékezzen meg a gyermek holocaust áldozatairól?
Nehéz indulatok nélkül beszélni, márpedig egy megemlékezés szelídséget kíván.
De ha azt látom a szomorúan hosszú listán, hogy Beck Ágota alig élhette túl a hatodik születésnapját, hogy Kelemen Vera csak egyéves volt, Holczer Albert 14, Kemény Miklós négyéves, Steiner Márti hat, vagy a Szántó testvérek, Miki és Tibi mindössze tíz- és hétévesek lehettek csak, akkor nehéz leküzdeni az indulatokat.
Ancsel Éva szerint elég, ha hosszan nézünk egy gyerekarcra, hogy lássuk: „Ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.” A fajüldözés öncélú mészárlásában meggyilkolt gyerekek nem élhettek annyi ideig, hogy bárki hosszan nézhesse az arcukat.
Ezeknek a kisgyereknek nem jutott lehetőség arra, hogy saját sorsuk legyen. Saját sorsuk, a szónak abban az értelmében, amely a sorsot a megélt élettől feltételezi.
Ezeknek a gyerekeknek a sorsa világra jöttük pillanatában beteljesedett, amikor olyan földre születtek, ahol jogfosztottá vált az emberi érzés és értelem.

Kedves Megemlékezők!
Kérem Önöket, hogy hajtsunk fejet kegyelettel a tragikus sorsú áldozatok előtt, akik, ha élhetnének, ma már szülők, nagyszülők lennének, de akik kegyetlen karmájuk következtében már minden utánuk következő generáció örök gyermekei maradnak.
Hajtsunk fejet kegyelettel azok előtt a kicsik előtt, akiknek óvoda helyett gázkamra, ábécéskönyv helyett sárga csillag, játszótér helyett égetőkemence jutott.
Hajtsunk fejet kegyelettel azok előtt a gyerekek és felnőttek előtt, akiknek sorsát a halált hozó sárga csillag pecsételte meg. Egy csillag, melyet ha csak fércelték is, varrótűje megsebezte minden érző ember szívét.
A náci ideológia savával kimaratott lélek újra és újra megsemmisül, valahányszor visszanéz a második világháború emberi nemtől idegen, intézményesített tömeggyilkosságaira.
Megsemmisül a lélek, valahányszor felidézi az 1942-es wannseei konferencia „végső megoldás”-nak szánt határozatát, amelynek nyomán minden addigit meghaladó mértékben folytatódott a deportálás és a népirtás.
És megretten a lélek, valahányszor azzal szembesül, hogy itt is, ott is, újra és újra felüti fejét a fekete fantom, mely alacsonyabb rendű populációnak képes tekinteni bármely népet.

Hölgyeim és Uraim!
Tudom, hogy az ártatlanok életét nem vagyunk képesek visszaadni, és bizonyára a fájdalmakat sem tudjuk enyhíteni. Az őszinte megrendülés azonban mégis jobbá tesz minket, s reménnyel tölti el mindannyiunk szívét. De eltölti azzal az emberséges keménységgel is, hogy ami volt, azt sohase feledjük!
A múltra nem az önkínzás és még kevésbé a bosszú kedvéért kell emlékeznünk, hanem azért, hogy a füstölgő halál jelképezte embertelenség visszatértét, jelentkezzék bármi formában is, egyszer s mindenkorra megakadályozzuk.
Reményeim szerint ez a mai megemlékezés és ez a kiállítás is a jövőt szolgálja.
Szilárd meggyőződésem, hogy az embertelenséghez vezető gondolatokra és törekvésekre nem csupán nemet kell mondani, de határozottan fel is kell lépnünk ellenük.
Ne feledjük a múltat, és védjük meg a jelent, hogy a béke legyen velünk!

Köszönöm, hogy meghívtak és meghallgattak.


Pokorni Zoltán, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség alelnökének beszéde

Tisztelettel köszöntök mindenkit!
Ha megengedik, egy idézettel kezdeném: „A zsidókat a vasút elszállította Treblinkába, Auschwitzba vagy bármely más célállomásra, amennyiben a vasúti szállítást kifizették, ennyi és ennyi pfenniget kilométerenként. A díj a háború idején változatlan maradt, a 10 év alatti gyerekek féláron, a 4 év alattiak ingyen utazhattak. A viteldíj egy útra szólt. Az őröknek retúrjegy kellett.
Akinek fizetnie kellett, ugyanaz az ügynökség volt, amelyik a vonatokat rendelte, tehát a Gestapo, Eichmann irodája. Mivel finanszírozási problémáik voltak, a Reisbahn, a birodalmi vasút, beleegyezett a csoportos kedvezmény megadásába. A zsidók deportálása ebből a szempontból tehát úgy zajlott, mint egy kiránduló csoport utaztatása, akik csoportos kedvezményt kapnak, ha megfelelő számban utaznak; a minimum 400 fő.
Ezenfelül, ha a kocsik rendkívüli módon beszennyeződtek, ami ugyebár előfordulhatott, nos, akkor a vasút benyújtott egy kiegészítő számlát. A Közép-európai Utazási Iroda bonyolította ezeknek a tranzakcióknak egy részét, s a jegyek, számlák kiállítását, vagy ha kisebb szállítmányról volt szó, azt az SS intézte.
Az említett utazási iroda ugyanaz volt, amely a megszokott hétköznapi utasokkal is foglalkozott? Pontosan. A Közép-európai Utazási Iroda intézte a zsidók elszállítását a gázkamrákba, a vakációzók szállítását választott üdülőhelyekre. Ugyanaz az iroda, ugyanaz az elintézési mód, a számlákkal, mindennel. Nem volt semmi különbség? Egyáltalán nem. Mindenki úgy végezte ezt a munkát, mint a többit. Mintha a lehető legnormálisabb feladatot hajtotta volna végre.” (Iskolai emléknapok. A holokauszt áldozatainak emléknapja. Oktatási segédlet. Az Oktatási Minisztérium 2001. márciusi kiadványa)
Négy évvel ezelőtt a Parlamentben emlékeztünk meg a holokauszt áldozatairól, a holokauszt emléknapjáról. Akik ott voltunk, hallhattuk Mádl Ferenc elnök úr köszöntőjét, Schweitzer József főrabbi szavait, s emlékszünk arra, hogy a felsőházi teremben arról a szószékről, ahonnét fél évszázaddal ezelőtt a zsidótörvények meghozatala mellett érveltek a szónokok, pontosan arról a helyről hangzott el először a parlament történetében, először a Magyar Köztársaság történetében héber nyelven a gyászima, a Kaddis. Akik ott voltunk, éreztük, tudtuk, hogy valami fontos dolog történik. Európa számos országában megemlékeznek a holokausztról, az auschwitzi tábor felszabadításának januári évfordulójához kötve ezt a napot. Mi, amikor megalkottuk a holokauszt emléknapot, egy magyar vonatkozású dátumot kerestünk, április 16-át. Ezen a napon kezdték el az akkori történelmi Magyarország területén először gettóba zárni zsidó honfitársainkat. Nem akartuk, hogy a világtörténelem egy távoli zugához, egy kisvároshoz kötődjék az emléknap, mert az a meggyőződésünk, hogy a holokauszt a magyar nemzeti történelem része. Magyar embereket öltek meg, ők a mi halottaink. Magyarok voltak azok is, akik közreműködtek a gyilkosságban. Nem mentség, csak magyarázat, hogy mindez nem fordult volna elő, ha Magyarországot nem szállják meg a németek.
Egy felnőtt ember attól felnőtt, hogy szembe tud nézni saját hibáival, saját bűneivel. Egy nép is akkor lesz felnőtt, ha nemcsak dicsőséges pillanataira büszke, hanem a hibáival, a gyengeségeivel, a bűneivel is őszintén szembesülni tud.
Azt gondolom, Magyarország ebből a szempontból felnőtt. Nem azért alkottuk meg a holokauszt emléknapját, hogy bűntudatot keltsünk a felnövekvő fiatal generációban, hanem azért, hogy felelősségérzetet ébresszünk. Nincs más reményünk, csak ez; a gépek elárulnak minket. A holokauszt talán a legvilágosabb szimbóluma annak, hogy az a naiv várakozás, ami a huszadik század elején eltöltötte Európát, az, hogy majd a gépek javítják az életünket, kevesebbet kell dolgozni, nemesítik a társadalmat, ilyen módon fordult a visszájára. A modern technológia, az üzemszerű szervezés, a gépek, ha találkoznak az emberben élő gonoszsággal, minden korábbinál borzalmasabb dolgokra képes. Nem a gépek fognak megmenteni bennünket. Csak abban bízhatunk – s talán a jelenlévők nem értik félre, amit mondani akarok – a holokauszt emléknapja nem, vagy csak félig a múltról szól. Az áldozatok előtti méltóságteljes főhajtás, az emlékezés csak az egyik fele. A másik, sokkal nehezebb, a jövőre vonatkozó feladat. Csak abban bízhatunk, hogy a fiatalok, a gyerekeink, a tanítványaink lelkében, minden egyes korosztály lelkében újra és újra felépítsük azt a gátat, azt az erkölcsi védfalat, azt a tartást, amelyik világossá teszi a parancsot: állj ellen a gonosznak. Keresd a kiutat akkor is, amikor látszatra nincsen, ne fogadd el, hogy parancsra tetted. Csak ez véd meg bennünket, semmi más. Nem az volt a szándékunk, hogy kiállítások legyenek és szónoki beszédek. Ez is fontos. Ami ma itt történik, azonban csak az egyik fele. Jó dolog, hogy pártpolitikusok egyként ideállnak, de ez csak szükséges támogató környezet ahhoz, hogy megtörténjen a lényeg: egy osztályteremben jöjjön össze huszonöt fiatalember és találkozzanak valamivel, ami a lelkükbe, a szívükbe ég. Egy olyan élményt kapjanak, amit megjegyeznek, megőriznek egész életük során. Nem az volt a célunk, amikor a holokauszt emléknapját létrehoztuk, hogy legyen egy plusz történelemóra. Nem azt kell tudnia egy fiatalembernek, hogy hatmillió áldozat volt. A hatmillió áldozatnál sokkal többet jelent egyetlen kislány képe, aki nem érett nővé, akinek nem születtek gyermekei, aki nem lett nagymama, aki ma nincs itt közöttünk, mert megölték. Ha ezt a képet megőrzi magában, az sokkal nagyobb erőt jelent számára, mint bármilyen történelmi összefüggés, adat ismétlése. És bizony, ha végiggondoljuk, hogy az iskolákba mi történik e tekintetben, akkor őszintén be kell, valljuk, a munkának csak a felét végeztük el. Ebben kinek kisebb kinek nagyobb felelőssége, teendője még bőven van. Köszönöm, hogy meghallgattak.

 

Demszky Gábor főpolgármester beszéde (írott változat)

Tisztelt Elnök Asszony, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Megrendülten állunk a XX. század legembertelenebb tettének dokumentumai előtt. A holocaustban elpusztítottakat egy feneketlen, irracionális gyűlölet oltárán áldozták fel. „Mintha a félelem és bosszúvágy eksztázisa öntötte volna el az egész embercsoportot: a vágy gyilkolni, kínozni... Ez a düh, amely mindenkit megszállt, elvont, iránytalan érzelem volt, amelyet egyik tárgyról a másikra lehetett vetíteni, mint valami reflektor fényét” – olvassuk Orwell szavait az 1984-ben. Valóban: az, hogy ártatlan embereket, köztük védtelen aggokat, nőket, gyerekeket mészároltak le tömegével a náci gyilkosok és kollaboránsaik, felfoghatatlan az értelem számára. A tárgytalan gyűlöletből táplálkozik, amelyet önkényesen fordítanak egy nép, egy vallás, egy embercsoport felé a diktátorok és a rögeszméjükben osztozó tömegek. Ezzel igazolja létjogosultságát minden totális diktatúra és minden kirekesztő eszme.
Amikor a nácik gyerekeket irtottak, többek között magyar zsidó és cigány gyerekeket, pontosan tudták, mit tesznek. Egy nép jövőjét irtják ki. A mindnyájunkat megrázó embertelenség mellett már csak emiatt is örök megvetés illeti őket. Sem ők, sem ordas eszméik soha többet nem juthatnak szerephez a történelemben! Ez a mi felelősségünk, amellyel az elpusztított gyerekeknek, és saját gyerekeinknek is tartozunk.
Amikor tehát a magyar holocaust 60. évfordulóján lerójuk kegyeletünket az ártatlan áldozatok és a maroknyi életmentő hős előtt, tiszta lelkiismerettel csak akkor léphetünk tovább, ha megfogadjuk: soha többé holocaust! soha többé gyűlölet!
Randolph L. Braham történész, a kérdés legavatottabb ismerője egy alkalommal azt mondta: „Aki nem tanulja meg a múlt leckéjét, arra van ítélve, hogy a múlt hibáit ismét elkövesse.˝ Egyetértek vele. Gátat kell vetnünk a verbális zsidóellenességnek, a holocaust tagadásának vagy lekicsinylésének, a történelem átírására tett kísérleteknek – amíg még lehet. Meggyőződésem, és főpolgármesterként büszke vagyok rá, hogy a mai budapesti polgárok túlnyomó többsége undorral és megvetéssel fordul el mindazoktól, akik így tesznek. És meggyőződésem az is, hogy egyetlen felelős véleményformáló – legyen az politikus vagy akár újságíró – sem vállalhatja fel, és hallgatólagosan sem támogathatja az ilyen magatartást.
Mindig az ellen a szélsőség ellen kell időben fellépni, amelyik az adott történelmi helyzetben a valódi veszélyt jelenti a demokratikus társadalomra, a humanizmusra, az emberi jogokra. Ma, a bolsevizmus bukása és lejáratódása után, újra a rasszista szélsőjobboldal, és újabban a fundamentalista terrorizmus ez a szélsőség. Most Budapesten is felmerült a terrorveszély gyanúja az izraeli államfő látogatásával összefüggésben. Komoly biztonsági intézkedéseket vá-rok a rendőröktől, a Nemzetbiztonsági Hivataltól, a kormánytól, a budapestieket pedig arra kérem: figyeljenek oda egymásra, óvatosak legyenek, de ne hagyják magukat megfélemlíteni. Szavakban és tettekben is újra meg újra ki kell nyilvánítanunk: Budapest a befogadás és nem a kirekesztés városa.

Hölgyeim és Uraim!
Budapest Közép-Európában az egyetlen főváros, ahol százezres nagyságrendű zsidó közösség él, amely a rendszerváltás óta újra szabadon és félelem nélkül vállalhatja identitását, gazdagíthatja értékeivel a magyar társadalmat és kultúrát. Az előző századforduló táján a megmagyarosodott zsidó polgárságnak kiemelkedő szerepe volt abban, hogy Budapest modern, európai szellemű világvárossá vált. A század első felében Budapestet mintegy negyedrészben zsidók lakták. Amikor a szellem- és életellenes erők elhallgattatták, halálba kergették őket, magát Budapestet döntötték romba.
A „végső megoldás”, az Endlösung hatmillió zsidó férfi, nő és gyerek, köztük mintegy hatszázezer magyar zsidó és a magyar cigányság egy részének tudatos elpusztítását jelentette. 1941-ben Magyarországon a visszacsatolt területek zsidóságát és mindazokat beleértve, akiket a zsidótörvények zsidónak minősítettek, 825 ezer zsidó élt. A munkaszolgálatot, a deportálásokat, a nyilas rémuralmat alig több mint egynegyedük élte túl.
Ezt a gaztettet Magyarországon elsősorban a náci megszállók hajtották végre, ám az akkori magyar hatóságok tevőleges közreműködésével. A bűnsegédlethez az erkölcsi talajt a Horthy-rendszer negyedszázados antiszemita és rasszista közszelleme és a magyar törvényhozás által meghozott zsidótörvények teremtették meg. A náci fanatikus tömeggyilkosok háromnegyed év alatt lényegében elpusztították a Budapesten kívüli teljes magyar zsidóságot. A fővárosban 1944 elején kétszázezer zsidó élt, jelentős részük végül is túlélte a vészkorszakot. Ezt azonban pusztán annak köszönhették, hogy a gyilkosoknak és cinkosaiknak nem volt elég idejük és erejük befejezni, amit elkezdtek.

Hölgyeim és Uraim!
A napokban a magyar holocaust emlékezetével kapcsolatban több fontos esemény zajlik. Elkészült a budapesti Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely épülete, amelyet két nap múlva nyitunk meg az Auschwitz-album tárlatával. Ezzel egy időben megnyílik Auschwitzban az új magyar kiállítás, amelyet kiváló és elfogulatlan fiatal magyar történészek állítottak össze. Ugyanekkor a washingtoni Holocaust Múzeum is emlékkonferenciát rendez a holocaust magyar áldozatairól. Ebbe a sorba illeszkedik a Terror Háza holocaust évének minden eseménye, köztük a Hetedíziglen kiállítás. Ideje volt, hogy végre a Terror Házában is komoly szerepet kapjon a holocaust feldolgozása. Ez, és minden, a 60 évvel ezelőtti tragédiára utaló esemény alkalmas a számvetésre. Alkalmas arra, hogy nemcsak a tegnap, hanem a holnap rasszistáival is kíméletlenül szembeszálljunk.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.


Domonkos István beszéde (szerkesztett változat)

Egy kiállítás, mely a vészkorszak gyermekeinek iszonyú sorsát idézi fel, itt ezen a helyen óhatatlanul eszembe juttatja az emlékeket, melyek a Terror Házához fűződnek. Sokan mondják, az öreg ember feledékeny, sokszor arra sem emlékszik, hol járt tegnap, vagy mit evett ebédre. Lehet, de mi öreg emberek annál inkább tudunk emlékezni, mi történt gyermekkorunkban és fiatalságunkban.
Valamikor 1938-ban egy nap itt, az Andrássy úton járva, láttam egy csoportosulást ez előtt a ház előtt. A ház erkélyén magas hangon egy szónok uszító, zsidógyalázó beszédet tartott, és a lent gyülekező emberek egymás után vették elő kabáthajtókájuk mögül az akkoriban tiltott nyilaskeresztes jelvényt és tűzték ki láthatóvá. Majd felröppent egy árpádsávos nyilaskeresztes zászló is, és menetté alakulva, jelszavakat kiáltozva elindultak a Belváros felé. Messze nem juthattak, mert lovas rendőrök hamarosan szétzavarták a tüntetőket.
Valamikor az ötvenes években újra erre járva megint láttam egy embert az erkélyen szónokolni. Lent katonás rendben kékparolis államvédelmi pártszolgálatosok álltak, majd hangos énekkel vonultak végig az Andrássy úton.
A zsidótörvények éveiben már felnőttnek számítottam, magam is érintett lévén saját élményeimről, tapasztalataimról tudok csak beszélni. Mikor a hitleristák lerohanták Lengyelországot, láttam a hazánkba menekülő katonákat és civileket. Akkor villanyszerelő munkásként egy olyan épületen dolgoztam, amelyet menekültek számára hoztunk rendbe. Észrevettük, hogy a lengyel menekültek mellett befogadott a szolgálat sokféle más nemzetiségű embert, és rengeteg árva gyerek került hozzánk. Akkor persze nem tudhattam, hogy ezek a kis szerencsétlenek azért lettek árvák, mert szüleiket elhurcolták, míg őket jótékony kezek kimentették a gettóból.
1942-től munkaszolgálatban dolgoztam, megjártam a Székelyföldet, majd Kárpátalját. A megnagyobbodott Magyarországon itt is, ott is békességben éltek még zsidó családok. Gyermekeik boldog tudatlanságban jártak a magyar iskolákba, a szülők büszkék voltak magyarságukra, amit a két évtizedes trianoni megcsonkítás idején is megtartottak. Sokan őrizték az első világháborúban kapott vitézségi érmeiket, a Kossuth-képet és a magyar zászlót.
1944-ben, éppen német megszállás idején Budapestre kerültem a honvédségi Vasút- és Hidász Szertárba. Itt már közelről láthattam a Sztójay-kormány egyre erősbödő zsidóellenes rendeletözönét. Borzasztó volt látni kis gyermekeket nagy sárga csillaggal az utcán, hallani a mocskos szájú részeg nyilasok megjegyzéseit.
A vidék zsidóságát példátlan gyorsasággal és szervezettséggel deportálták. Mi egyszerű emberek, pláne a honvédség kebelében, semmit sem tudtunk arról, mi történik az elhurcoltakkal. A munkaszolgálatos alakulatokat is elkezdték nyugat felé kiszállítani a honvédségi üzemek teljes felszerelésével. Éreztem, hogy nem lenne jó Németországba utazni, a vonat indulása előtt kalandos módon megszöktem, majd egy viseltes katonaruhát szerezve itthon maradtam. Egy emberséges századparancsnok befogadott a fővárosban visszamaradt alakulatába, ott a századkonyhán dolgozhattam. Ocskay László, így hívták ezt az első világháborús hadirokkant katonatisztet, szabad mozgást engedett és én egyszerű katonaként zsidó öregeket és gyermekeket menthettem sokszor csak úgy, hogy a nyilasoktól megszállt és kirablásra kiszemelt csillagos házból kihoztam. Mindig azt mondtam, hogy a Városparancsnokság utasítására viszem kihallgatásra embereimet.
Budapesten a Nemzetközi Vöröskereszt és az egyházak több helyen létesítettek menedéket árván maradt zsidó gyermekek és nevelőik számára. Különösen nagy és áldozatos munkát végeztek a cionista mozgalom bátor fiataljai, akik ugyancsak hamis papírokkal, nem egy esetben katonaruhában menekítettek árván maradt, csellengő gyerekeket.
Múlnak fölöttünk az évtizedek, emlékek és emberek tűnnek fel emlékezetemben. Vannak, akik nevét soha nem lenne szabad feledni. Nem csupán Raoul Wallenberget és Carl Lutz svájci konzult kell örökké tisztelni, de voltak egyszerű emberek, akikről mára talán csak én emlékezem. Volt a budapesti Műegyetemen egy Börcsök nevű fiatal tanársegéd, aki hónapokig rejtegetett egy kisebb csoport cionista fiatalt, lányokat és fiúkat. Élt a budapesti Szív utcában egy derék házfelügyelő, aki 1944 karácsonyi ünnepén kimentett néhány nyilas suhanc kezéből mintegy száz kisgyermeket és néhány nevelőjüket. A történet olyan, hogy ha személyesen nem ismertem volna Huber Imre házfelügyelőt a Szív utca 33. számú házból és a ház lakóit, talán hihetetlennek kellene mondani. Akkor, 1944. decemberén már állt a hetedik kerületben a bedeszkázott zsidó gettó. Egy eszement nyilaskeresztes kerületi főnök elhatározta, hogy nem maradhat a gettón kívül még az a néhány száz gyermek sem, akiket a Vöröskereszt egy hatodik kerületi otthonban tart el. Megparancsolta néhány kis pribékjének, hogy azonnal hajtsák ki az utcára a gyerekeket és kísérőiket és vigyék el a gettóba. Valószínűleg részegek voltak a kisnyilasok, nem értették jól a parancsot vagy nem tudták, hogy a gettó központja a Síp utcában van, talán összetévesztették a két utcanevet, de mindenesetre elhurcolták a hidegtől és fáradtságtól reszkető gyerekeket a Szív utcába és ott házról-házra valami zsidó vezetőséget kerestek. Huber házfelügyelő talpraesett, bátor ember volt, azt mondta a kis pribékeknek, jó helyen járnak, ő tüstént átveszi a transzportot és majd ellátja a bajukat. Nyilasék örültek, hogy karácsonyi feladatukat elintézték, a házfelügyelő pedig a lakók segítségével meleg szobákban elhelyezték a gyerekeket. Volt hely, a ház zsidó lakóit már régen gettóba vitték, és az üres lakásokba tüstént befűtöttek, majd az asszonyok levessel, teával és némi ennivalóval látták el a menekülteket. Közben kigondolták, hogy legjobb lesz Wallenberget és a Nemzetközi Vöröskeresztet értesíteni. Nem is telt bele két nap, a svéd és a svájciak rendőrökkel eljöttek a gyerekekért és visszavitték mindet régi helyükre. Hogy ez mind így történt, arról a felszabadulás után a zsidó árvaház vezetője hálatelt levelet intézett Huber házfelügyelőhöz. A levelet magam láttam és az esetről néhány évvel ezelőtt a dokumentumot mellékelve cikket is írtam a Vigilia című katolikus folyóiratnak.
Legszomorúbb sorsuk a gettóban a gyermekeknek és öregeknek volt. Három régi nagyobb vendéglőből kialakított közkonyha látott el mintegy nyolcvanezer embert. Alapanyaggal a Zsidó Tanács csak üggyel-bajjal tudta ellátni az üzemeket. Hiány volt tüzelőből, a néhány pék oly kevés kenyeret tudott sütni, hogy az éhezés egyre nőtt. Sok volt az éhezéstől, betegségtől elhunyt öreg és gyermek.
És befejezhetem azzal, hogy ott valóban a szovjet katonák hozták meg a felszabadulást és új életet, mert ha az ínséges idők tovább tartanak, már tízezrével hullottak volna emberek a sírba.

   Teremszöveg - Shoah
   Teremszöveg - Magyar tragédia 1944

FOTÓK

Tovább a kiállítás weboldalára!


 
múzeum | interaktív | bolt | hírek | állandó kiállítás | mozi | időszaki kiállítás | fotógaléria