magyar magyar english english
nyitólap  vissza
aktuális kiállítás
korábbi kiállítás

Márton Áron-emlékkiállítás

Schmidt Mária: Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeim, köszönöm, hogy eljöttek. Engedjék meg nekem, hogy a mai Márton Áron kiállításunk megnyitójának a köszöntő szavait a közalapítvány nevében Balogh Zoltán mondja el.


Schmidt Mária: Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeim, köszönöm, hogy eljöttek.
Márton Áron-kiállításunk megnyitójának köszöntő szavait a közalapítvány nevében Balog Zoltán mondja el.


Balog Zoltán: Excellenciás Érsek Úr, Főtisztelendő és Főtiszteletű Püspök urak, kedves Vendégeink!

Egy mártírnak szeretnénk emléket állítani ezzel a kiállítással itt Budapesten, a város közepén. A „mártír” görög szó, azt jelenti, „tanú˝. Van egy szép, régi, őskeresztény mondás, mely így hangzik: „Mártíroknak a vére magvetés.” Egyszerre szomorú és igaz ez a mondás. A tanúságtétel, a kiállás a hitben fölismert igazságért soha sincs következmények nélkül. Valamikor ennek fizikai következményei vannak. Szomorú, de vannak mártírok, van megsemmisülés. Mégis hisszük, hogy fontosabb a lelki következmény, az pedig a hitben való megerősödés. Ez Márton Áron életművének az öröksége.

Ez a kiállítás a Terror Háza Múzeumban a TANÚ-ról akar tanúskodni. Mert a vértanúságból, a helytállásból akkor lesz magvetés, ha lesznek, akik a tanúságtételről tanúskodnak. Vannak ma itt közöttünk, akiket különös szeretettel üdvözölünk, akik maguk is a börtönt és üldöztetést vállaltak hitükért. Isten hozta őket! Megtisztelő, hogy eljöttek. Mindenkit arra kérek, hogy adja tovább, amit lát itt. Legyünk mindannyian tanúi, hiszen az Andrássy út 60-ban található ház ereje egy éve immár nem a diktatúra erőszakszervezetében van, hanem a tanúk tanúságtételében.

Most pedig felkérem excellenciás Érsek Urat, Seregély Istvánt, a a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökét, nyissa meg a kiállítást.



Seregély István egri érsek:
Hölgyeim és Uraim!
Talán imponáló lenne, ha megnyitó köszöntőmet Márton Áron erdélyi püspök ránk maradt írásaiból vett idézetekből állítanám össze. Lehet, hogy elvárnák tőlem, hogy élete megpróbáltatásait hangsúlyozzam a reá emlékeztető időszakos kiállítás megnyitásának ünnepi perceiben. Mégis a már célhoz ért embernek, kereszténynek és püspöknek az Úristen által igazolt életszemléletéről beszélek.

Életrajzát többen megírták. Írásait, ha még nem is teljesen, de már ismételten feldolgozták. Az érdeklődők, ha eddig nem foglalkoztak Márton Áron erdélyi püspök emlékével, most a kiállítás megtekintése után érdeklődésükre mindehhez hozzáférhetnek.

A magam részéről a szenteket és a szentté avatás előtt állókat mindig azzal az érdeklődéssel keresem, ami minden ember, minden ma élő ember, saját magam számára is eligazító értéket jelent.

A Csíkdomonkoson 1896-ban született Márton Áron, akit 1938 karácsonyán XI. Pius pápa erdélyi püspökké nevezett ki, azok közé az emberek közé tartozott, akiktől az élet Ura olyan imponáló – mondjam érthetőbben? –, olyan hősi életutat várt el, akikre joggal alkalmazható a zsidókhoz írt levél idézete. „Senki sem vállalhatja e tisztséget, csak az, akit az Isten meghív, mint Áront.” (Zsid. 5,4). Márton Áront meghívta és alkalmasnak teremtette arra, hogy a lelkiismeret embere, Krisztus követője, a Szentlélek vezette Egyház püspöke legyen. Az is lett. Mi pedig, emberek, keresztények és papok szeretnénk hozzá hasonlítani.

Meg vagyok győződve arról, hogy Isten teremtett világában, ezt a világot előbbre vivő szellemiséget, adott körülmények közt, mindig Jézus Krisztus követőjeként tették és teszik a földön élő emberek. Nem véletlenül mondtam szűkítés nélkül, hogy emberek, mert akik teszik, akár tudják, akár nem, vagyis akár Krisztust hittel követők, akár Istennek ezer más lehetséges eligazításának engedelmes vándorai voltak, Krisztus útján éltek és élnek.

Történelmünkhöz tartozik, hogy az Úristen Jézus Krisztusban, az idők teljességében, a világ legkiszolgáltatottabb teremtményeként, anyagiakat és hatalmat mellőzve, újszülött emberként mutatkozott be a világnak. Azóta tudjuk, hogy mi mindnyájan, akik hasonlóképpen kezdjük életünket, ezzel a magunkat minden embernek odaadó lelkülettel lehetünk hasonlóak Istenhez, a boldog és örökké élő Istenhez, akinek ugyanis képére és hasonlatosságára teremtettünk.

Ezt a hivatást, a magyarok számára különösen keserves XX. században, hősi teljesítésre kapta osztályrészül és hivatásként Márton Áron, Mivel tudott, keserves körülményeket vállalva, ennek a „mindenkinek mindene lettem” krisztusi ideálnak élni, ma már merjük mondani, hogy nem csak barátai, ellenségei is megtorpannak nagysága előtt.

Ezért biztosak vagyunk abban, legalább mi, hívő emberek, hívő magyarok mindenesetre, hogy ezt csak az tudja megtenni, aki önmagát teljesen kiszolgáltatva, Istennel éli életét, nem hagyja el őt, sem belső, sem külső akadályok ellenére. Ezért mertük kérni szentté avatásának elindítását, mert aki így élt Istennek, most is az Úristennel és az Úristennél él.

Mi emberek elbántunk Jézus Krisztussal. Keresztre feszítettük. Nem tiltakozott ellene, nem állt bosszút érte. Azóta, ha a krisztusi magatartás teljes önátadás, akkor ennek próbája a megfeszítetthez való hasonlóság, mely tűri az emberi igazságtalanságot, és a könyörtelenséget, majd mindezért nem akar rehabilitációt és megtorlást látni.

Márton Áron, az erdélyi püspök szembefordult az emberiség minden időben fenyegető őrületével, a háborúval. Kiállt az Európa örök szégyenét jelentő fajüldözés áldozatai mellett. Tűrte a vallás kiirtására törő diktatúra bilincseit. (Igaz, hogy egyik ellen sem voltak hatékony eszközei). Rágalommal lehetne csak az igazolhatatlan szörnyűségekbe belekeverni. Élete értéke, hogy keresztje nem követel senkitől jóvátételt. Krisztushoz hasonlóan merte és meri sorsát az igazságos Bíróra bízni, amint erre az első keresztényeket az első pápa figyelmezette.

Lehet ezt bírni valamilyen indok alapján? Csak egy indok van, ami kezdettől vezérli Isten egyházának vértanúit, áldozatait, hőseit és szentjeit: Jézus Krisztus húsvéti hite. Jézus Krisztus feltétel nélkül kiszolgáltatta magát a világnak, és amikor rútul bánt vele ez a mi büszke világunk, nem viszonozta mással, mint azzal, hogy megajándékozott minket az ő lelkületével megélt élet teljességével, a húsvéti evangéliummal. Azóta nem kell keresni más erőforrást, az emberekért, végletek közt is odaadott élet vállalására, mint Jézus Krisztusnak ezt a minden emberre váró teljességbe vetett hitet és teljesülő reményt.

Kérem, ha ezt olvassák Márton Áron írásaiban, megérzik szavai mögött ezt az időtlen életszemléletet. Ez annál is inkább megfontolandó ennek a kiállításnak emlékeit megtekintve, hogy észrevegyük: az emberi lét véges szolgálata is ebből meríttetett és merít erőt, mióta Jézus Krisztus üres sírja része ennek a föld nevezetű planétának.

Nem zárhatom mással Márton Áron kiállítását szíves figyelmükbe ajánló szavaimat, mint még egy észrevétellel. Minden nép fennmaradása, boldogulása és üdvössége ettől, a Jézus Krisztusra hallgató életviteltől függ. Nos, Márton Áron ezt magyarul tette. Magyarul azokhoz az elmúlt idők hasonló szemléletű, szentté avatott vagy szentté avatandó, avatható magyarokhoz híven, akiknek mi európai létünket köszönthetjük. S az is igaz, hogy jövőnk is ebből fakad. És merem ebben sürgető és bátorító ideálként elfogadni Márton Áron püspököt. Bár ezt, mint püspök ma hivatalosan még nem tehetem, de egyénileg már kérem közbenjárását népemért, 1000 éves keresztény hazámért.

Ismételten figyelmükbe ajánlom a kiállítást.
Köszönöm, hogy meghallgattak.


Balog Zoltán: Köszönjük Érsek úrnak az ige tiszta hirdetését. Jakubinyi gyulafehérvári érsek úr ad limina látogatáson van éppen Rómában, ezért nem tud itt lenni, de Potyó Ferenc érseki helynök eljött hozzánk. Kérem, hogy szóljon hozzánk!

Potyó Ferenc: Excellenciás és Főtisztelendő Érsek atya, Főtisztelendő és Főtiszteletű Püspök urak, tisztelt Főigazgató asszony, Márton Áron tiszteletére összejött kedves vendégek, Hölgyeim és Uraim!

Ha valaha elkészítik nemzetünk XX. századi nagyjainak Panteonját, akkor egyik fő hely Márton Áront illeti meg. Föltehetjük a kérdést ezek után – ki ez az ember?

1896. augusztus 28-án a csíkszentdomokos nagyközségben született, Márton Ágoston és Kurkó Juliánna szülők harmadik gyermekeként. Csíkszentdomokos a Keleti-Kárpátok lábánál, a Maros és az Olt forrásvidékének közelében helyezkedik el. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. 1907-ben ösztöndíjas diákként a csíksomlyói gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1911-ben az ősi csíksomlyói gimnázium Csíkszeredába költözött, az új főgimnázium épületébe, amely ma a nagy püspök nevét viseli. Gimnáziumi tanulmányait Gyulafehérvárt fejezte be, ahol 1915. június 12-én érettségizett. Rá három napra besorozták katonának. Hiába volt Majláth püspök fáradozása, a papságra vállalkozó érettségizett fiatalokat nem tudta kimenteni a hadiszolgálatból. Harctérre indulva az udvarhelyi állomáson édesanyja rózsafüzérét nyújtotta fel fiának a vonat ablakán. Idős korában erre emlékezve, így vall a püspök: „...az mentett meg engem”. Különböző harctereken teljesített szolgálatot. Szigorú és következetes ember volt, a végsőkig ki tudott tartani. Nem félt a veszélyes helyzetektől – négyszer sebesült.

Harctéri szolgálata után másfél évig szülőfalujában tartózkodott. Bár gimnazista korában ébredezett lelkében a papi hivatás, mégis sokat vergődött és vívódott az útkeresés terhe alatt.
1920 őszén a tehetetlenségből és tétlenségből kitörve, egyik barátjával Brassóba megy, hogy vasesztergályos legyen. Itt kapja a kijózanító pofont, más szóval hivatásához a végső kegyelmet. A gyár szász nemzetiségű igazgatója elutasította őket, mert nem szászok. Nemzetiségében és személyiségében megalázott társával hazatér, s majd egy éjszakai vívódás után tudatosul benne, hogy Isten őt más munkára, népének sajátos szolgálatára hívta.

1920. október 11-én, kissé megkésve jelentkezett a gyulafehérvári papneveldébe. Jelleme és egyénisége már az első napokban megmutatkozott. A róla szóló tanári jellemzések prófétikus írásoknak minősülnek: „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem... A legszebb reményekre jogosít... Sokat várhat tőle az egyházmegye.” Vakációkban szülőfalujában, szüleinek segített – nem szégyellt végigmenni a falun kaszával a vállán.

1924. július 6-án a gyulafehérvári székesegyházban szentelte pappá Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök. Első szolgálati helyei Ditró és Gyergyószentmiklós, ahol sokat tesz a fiatalokért, kulturális szervezeteket hoz létre. Marosvásárhelyen a diákság lelkesítője és hozzáértő irányítója. A nagyszebeni Teréziánumban árvaházi prefektusként kiváló nevelői képességéről tett tanúságot. Nagyszebenben román és német nyelvtudását gyarapította. 1930-tól Gyulafehérvárott püspöki levéltáros, majd 1932 őszétől megnyílik számára az igazi munkatér Kolozsváron az egyetemi ifjúság lelkipásztora lesz. Később a Katolikus Népszövetség igazgatója, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosaként működik. Ebben az időben Dr. György Lajossal Az erdélyi iskola címen népnevelő és kulturális, politikamentes folyóiratot indítanak.

1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe nevezte ki. A Gondviselés Márton Áront a lehető legkritikusabb helyzetben állította az erdélyi egyházmegye élére. Megfontolt, határozott magatartásával, az emberekhez közelálló személyiségével tartó oszlopa lett az egyensúlyából kibillentett népünknek. 1939. március 31-én kelt beköszöntő szózatában mondotta: „Szent hivatalom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultaknak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak.” Erdély kettéosztottságának idején továbbra is Gyulafehérvárott maradt, jóllehet híveinek többsége Észak-Erdélybe került. Ekkor írta a következő sorokat: „Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt; drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.”

Márton Áron püspöknek volt gondja egyházmegyéjének Magyarországra került híveire is. 1944-ben útlevéllel érkezett Kolozsvárra, ahol május 18-án papokat szentelt a Szent Mihály templomban. Ezt az alkalmat ragadta meg, hogy felemelje a szavát a zsidók elhurcolása ellen. Ekkor mondotta többek között: „Aggodalommal kísértük a zsidók ellen az utóbbi időben végrehajtott intézkedéseket... Népünk keresztény érzése azonban ösztönösen tiltakozik, ha ugyanakkor tapasztalja, hogy az emberi személy méltóságát megalázzák...” Beszéde végén felszentelt papjaihoz szólt: „Kedves Fiaim! ...lehet, hogy vértanúságra avatlak fel titeket... De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”

Az igazságért szót emelő Márton Áron erkölcsi értékeket követő magatartásával igyekezett távol tartani magát és papjait a politikától. 1944 őszén kiadott körlevelében többek között a következőket írta: „...megismétlem az utóbbi esztendőkben ismételten hangsúlyozott figyelmeztetésemet és rendelkezésemet: papjaink a politikával semmiféle ürügy alatt, még az egyéni védekezésük szerint látszólagos jó eredmények érdekében se foglalkozzanak... A politika sohasem a pap feladata, sőt minden időben hátrányára volt az igazi papi hivatás kifejtésének.” Papjait óvatosságra intette, de ő maga nem hallgatott, hanem mindig felemelte szavát. Mindent megtett azért, hogy magyar népét megmentse és közösségbe összetartsa. Ezt a magatartását koncepciós perében összeesküvésnek minősítették. A vádlottak padján az utolsó szó jogán mondotta: „...Ami a másik vádpontot illeti, amely szerint a békeszerződések tárgyalása alkalmával indítványoztam egy olyan határ-megállapodást, amely lelhetővé tenné több mint egymillió Romániában élő magyar testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, az megfelel a valóságnak, és ezért vállalom a felelősséget. Sőt, kérem a Bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező és mindenért engem terhel a felelősség.”

Márton Áron több alkalommal szót emelt a kommunista elnyomással szemben. Tiltakozott a görög katolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Inkább lemondott a papságnak juttatott államsegélyről, de nem volt hajlandó korlátozni papjai létszámát.

Jól tudta, hogy küldetése nem e világból van, hanem a világért. Bátor hangú levélben tárta fel népe panaszát Petru Groza miniszterelnök előtt. „Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. Papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.”

Lassan egyedül marad, míg más egyházak vezetői a túlélés érdekében a megalkuvás lehetőségeit keresik. Hogy megtörjék az egyedül maradt, legyőzhetetlen püspököt, hírnevét a tömegkommunikációs eszközökkel próbálták lejáratni.

1949. június 21-én Bukarestbe rendelték tárgyalásra. Útközben csellel letartóztatták. Számolt ezzel a bekövetkezendő helyzettel, és fizikai akadályoztatása esetére megjelölte a joghatósággal rendelkező helyettes ordináriusok sorozatát. Letartóztatásának híre eljutott Rómáig. XII. Pius pápa Áron püspököt 25. éves papi jubileumán címzetes érseké nevezte ki. Ezüstmiséjét nem tudta elmondani, mivel 10 nappal azelőtt letartóztatták. Két évig tartó vizsgálati fogság alatt a piteşti-i, a nagyenyedi, a máramarosszigeti és a bukaresti börtönben sínylődött. 1951-ben a bukaresti katonai hadbíróság hazaárulás címén életfogytiglani börtönre ítélte. Börtöni éveiről egyáltalán nem nyilatkozott. Társai elmondták, hogy kivételezést nem fogadott el, és emberi meg papi helytállásával eligazításul szolgált társainak. Halálhírét is terjesztették. Valóban a börtön „nagy iskola˝ volt számára.

1949. június 21-én már a nyugalmat és lelki békét árasztó magányos nagy Remete, az életszentségnek jelét mutató püspök jelenik meg. Börtönből való szabadulását csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha nem kötik feltételekhez.

1955. március 25-én vette át újból az egyházmegye vezetését. Szabadulásától a hatóságok azt várták, hogy még jobban megosztja a papságot. Személyében a hűséges pásztor és jóságos atya mutatkozott meg. Békepapi mozgalomba sodródott lelkipásztorokat lelkigyakorlatra hívta, és szigorú penitenciával visszavette a közösségbe. Így elejét vette a megosztásnak és pártoskodásnak.

1955 és 1957 között szabadon mozgott egyházmegyéjében. Mivel ez nem tetszett a hatóságoknak, megfosztották szabadságától, és házi őrizetbe kényszeríttették. Ez idő alatt csak a székesegyházba mehetett át. Hívei és papjai számára világító fáklya volt, derűt és reményt sugározott: „Nekünk szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk, hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hivatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.”

Házi őrizete alatt mindenhol lehallgató-készülékek vették körül. Házőrző kutyáit rendszeresen megmérgezték. Az is előfordult, hogy rálőttek, de a golyó szerencsére nem találta el. 1967-ben König bécsi bíboros-érsek közbenjárására mentették fel a házi őrizet alól. Csak feltétel nélküli szabadságot volt hajlandó elfogadni. A megöregedett püspök újra szabadon mozoghatott egyházmegyéjében. Bérmaútjai valóságos diadalmenetté váltak.

1968. február 29-én az Európa felé orientálódó Ceauşescu az egyházfőket bukaresti fogadásra kényszeríttette. Ceausescu beszédét ekkor is elmaradhatatlan taps kísérte. Márton Áron erről a következőket jegyezte fel: „A többiek helyeselték s tapsoltak, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam, megvárom, amíg többet tudok.” S mit tudott meg? Azt, hogy félnek tőle, „mert ahogy leült az Elnök, megállapította, hogy mindketten »oltyánok« vagyunk, az Olt mellett születtünk. Valami nagyon ravasz embernek tartanak – gondoltam magamban, mert a Pátriárka is ezt mondta.”

1970-ben, 1971-ben és 1974-ben eljutott az Örök Városba, ahol VI. Pál pápa fogadta.

Töretlen egyéniségével eligazító és bátorító volt papjai számára. Mindig azt mondta: „Ha problémád van, „hivatkozzál rám!˝ Plébániától megfosztott papjait börtönből való szabadulása után visszahelyezte állomáshelyükre. Emiatt támadta a kultuszügyosztály vezetője, de a nagy püspök nem volt hajlandó engedni: „Kész vagyok visszamenni a börtönbe, de nem mondhatok le a püspöknek arról a jogáról, hogy én szabjam meg, melyik pap hol működhet.”

A fogoly püspök legfontosabb feladatának tartotta, hogy munkatársaival, papjaival és híveivel a legszeretetteljesebb viszonyt alakítsa ki és fenntartsa. Ez nem ment mindig gördülékenyen, de szent jóságával és saját hibáit beismerő igazságérzettel válaszolt az elégedetlenkedőknek. Püspöksége idején (1938–1980) szinte végig „őrálló fogoly úr” volt, amint csíkszentdomokosi legénytársai szólították. Gyulafehérvár foglya volt a bécsi döntés után, a börtön foglya a kommunista hatalom berendezkedésekor, püspöki rezidenciájának foglya egy évtizedig, s amikor polgárjogait visszaadták, már saját betegségének és gyengeségének lett a foglya.

Fogoly volt és mégis szabad, sőt megalázott helyzetében is képes volt másokat szabaddá tenni és felüdíteni.

A hetvenes évek elején egészségi állapota fokozatosan gyengül. A prosztatarák által előidézett súlyos fájdalmak ellenére Márton Áron továbbra is hűségesen teljesítette főpásztori kötelességeit. Betegségére hivatkozva 1976 és 1978 között négy alkalommal kérte felmentését, de azt a pápa a helyzetre való tekintettel nem fogadta el. 1980. április 2-án mentette fel II. János Pál pápa a gyulafehérvári egyházmegye kormányzása alól.

Áron püspök május 15-én bocsátotta ki utolsó körlevelét. Ebben többek között ezt írta: „...Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.”

Életének utolsó honapjai nagy szenvedéssel voltak telítve, de fegyelmezetten és türelemmel viselte azokat. 1980. szeptember 29-én, Szent Mihály főangyal napján, Székesegyházának búcsúünnepén adta vissza lelkét teremtőjének.

Halálhírére II. János Pál pápa október 1-jei általános kihallgatáson többek között ezeket mondta: „Tegnap érkezett a hír Rómába, hogy Msgr. Márton Áront, Gyulafehérvár volt püspökét az Atya hazaszólította... Áldott marad emléke, rendkívüli jósága, lángoló apostoli buzgósága, valamint a Péter székével való bensőséges és állhatatos egysége miatt.”


Ha magunkévá tennénk gondolatait és bölcs irányelveit – függetlenül attól, hogy a határnak melyik oldalán élünk –, az eligazításul szolgálhatna a harmadik évezred elején. Üzenete minden magyarnak útjelző lehet. „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk. ...a szenvedés nagy nevelő iskola, s velünk is beláttatta, amire különben a kényelmes napokban kevés hajlamot mutatunk, hogy összetartsunk, egymást megértsük és támogassuk, az érdekellentéteket és a társadalmi válaszfalakat eltüntessük, mert a magunk sorsát csak magunk és csak minden erőnk összefogásával munkálhatjuk eredményesen.”

Tekintsék meg a kiállítást, legyenek a tanúságtevőnek a tanúságtevői, hiszen immár egy esztendeje ennek a háznak az ereje ebben a kettős tanúságtételben van.

FOTÓK

 

Teremszöveg


 
múzeum | interaktív | bolt | hírek | állandó kiállítás | mozi | időszaki kiállítás | fotógaléria